Pókember 1.-2.-3. (Spider-Man 1.-2.-3)

Ezekről a filmekről vagy sokat tudok írni, vagy még annál is többet. :) Három, egyenként kb. 2 órás akció-kalandfilm, teletűzdelve erős érzelmeket sugárzó romantikus és beszélgetős jelenetekkel. Kiválóan megkomponált zene és hangok, fantasztikus látványvilág, összetett, mégis érthető történet jellemzi a filmeket.

Az alaptörténet a régi képregényekből adott (megjegyzem, sosem olvastam ezeket): Peter Parkert (Tobey Maguire) egy tanulmányi kiránduláson megmarja egy genetikailag létrehozott szuperpók, és egy éjszakányi rosszullét után másnap reggelre rendelkezik a pók tulajdonságaival: előre megérzi a közelgő veszélyt, tű élesek az érzékszervei (a szemüvegére többet nincsen szüksége), emberfeletti erővel rendelkezik, pókhálót tud kilőni a csuklóiból, és tapadó szőrei révén falra is mászhat (no nem idegességében). A fiú kezdetben reménytelenül szerelmes egy osztálytársába, de nagymenő „barátja” elintézése után a lány egyre inkább hozzá kezd vonzódni. Titokban ő is fülig szerelmes belé, de ezt nem mondja meg neki, miután felvette a szuperhős-életet: fél, hogy a lányt bántanák az ellenségei. A történet alaposan bonyolódik tovább, ezt nem részletezem, hiszen akkor hol marad a filmélmény? :)

Peter új képességeivel legyőzi egykori iskolai ellenfelét

A kedvenc mellékszereplőm, egyben a komikum egyik fő forrása J. Jonah Jameson (J. K. Simmons), aki a Hírharsona főszerkesztője. Meggyőződése, hogy Pókember egy gazember, és ezt be is akarja bizonyítani bulvárlapjában. Mivel Pókember-fotókat szeretne, Peter lecsap a lehetőségre, és némi készpénzért szállít neki folyamatosan. Jókat nevethetünk a gonosz, de közben végletekig zsugori, agresszív, kicsinyes ember jellemkomikumán, ami a folytatásokban csak erősödik.

J. Jonah Jameson, a komikum egyik fő forrása

Ha adott egy szuperhős, akkor mindig kell lennie antiszuperhősnek is. Ez akkor igazán izgalmas, ha az illető hasonló erejű, mint a főhős, mert akkor hosszú harcnak lehetünk szemtanúi. Az első részben ezt a legjobb barátjának, Harrynek (James Franco) az apja tölti be, aki egy rosszul elsült kísérlet miatt szintén rendkívül erős lesz, de megőrül, és erejét pusztításra használja fel. A film végén a Zöld Manó önmagát pusztítja el, amikor Pókember kitér a támadás elől, de a jelenetet nem ismerő Harry azt hiszi, Pókember tette, és bosszút esküszik. Ennek a folytatása végigkíséri a második és a harmadik részt is, de mivel a második végén lelepleződik előtte Pókember kiléte, a harmadik filmben már célzottan egykori barátját támadja.

A második részben Alfred Molina kapja a negatív főhős szerepét, aki ezt kitűnően alakítja (mint mindig), így ott is szoros harcoknak lehetünk szemtanúi. Egyes kritikusok azon véleménye, hogy a harmadik részben a csapatnyi ellenség sem tesz ki egy Alfred Molinát, részben helytálló, de a történet ügyes vezetése és a főhős belső harca (erről később) betömik ezt a rést. 

Tobey Maguire és Alfred Molina (még szörnyeteggé válása előtt) a 2. részben

Itt megemlítenék egy olyan momentumot, hogy én előbb láttam a Superhero című filmet, ami főleg az első Pókember-film paródiája, sok jelenet egyértelműen felismerhető. Nos, így utólag kijelenthetem, hogy színvonalában a paródia messze elmarad az eredetitől, túlságosan túljátszanak egyes jeleneteket. Az első film végén tudatosult bennem igazán, hogy ez egy komoly film, és bár a paródiának nem célja ezt visszaadni, éppen ezért néhány eltalált jelenetet kivéve nem túl emlékezetes.

MJ az első...

...és a második film végén (itt éppen a bizonyos faldőlős jelenet) 

Tehát, mint említettem, ez véleményem szerint egy komoly film (illetve komoly filmek). Bár találunk benne kifejezetten komikus jeleneteket (pl. az újságszerkesztőségben), a történetet erős érzelmi szálak kísérik végig, úgy, mint pl. szeretet, bosszú, féltékenység, gyűlölet, szerelem, stb. A pörgős akciójeleneteket csendes érzelmi jelenetek váltják, akár egy romantikus vacsora, vagy egy beszélgetés a nagynéni és Peter között. Így a film többnyire kiegyensúlyozott, tényleg visszaadja azt az érzést, mintha valakinek az életébe csöppentünk volna. Nincsenek túljátszva, elnyújtva egyes részek. Bár felfedezhetünk pár jellegzetes amerikai motívumot: pl. amikor a 2. rész végén Pókember tartja a dőlő falat, biztosítja a félig a romok alatt heverő MJ-t (Kirsten Dunst), hogy tényleg szereti.

Ha már a figyelésnél tartunk, le kell írnom, miért is tartom ezt igazán jó filmnek. Abban a két órában, amíg a filmet néztem, teljesen bezárt a saját világába, egészen úgy éreztem, mintha belülről figyelném. Ezt az érzést biztosan mindenki ismeri, amikor kijön a moziból, és nem érti, hol is van tulajdonképpen. Ekkor igazán jó egy film. Tanítási szünet lévén akkor éppen unalmasabb idők teltek itthon, így a hatása még napokig megmaradt, egyes jeleneteket többször visszanéztem, mert annyira le tudtak kötni. Itt jegyzem meg, amikor többen voltunk itthon, és fülhallgatóval néztem vissza jeleneteket, sokkal kevesebb hatást értek el, mint megfelelő hangtechnikával. Az élettani hatásokat nem részletezve mindenképp fontos megjegyezni, hogy a jó hangtechnika nagyon sokat tud hozzátenni egy filmélményhez. 

A régi és az új Pókember. Valójában a filmben a fekete tükörképét látjuk,
ez a kép a filmplakáthoz készült

Néhány érdekes részletre bukkantam, amikor összehasonlítottam az eredeti angol és a magyar szinkront. A szinkron nagyon jó minőségű, figyeltek a részletekre (ilyen drága és nagy filmeknél illik is). Külön kellemes élmény, hogy a cím és stáblista felolvasása a régi motoros Bozai Józsefnek jutott. Vannak poénok, amiket lehetetlen átültetni magyarra, vannak viszont jelenetek, ahol a magyar fordítás sokkal találóbb, mint az eredeti szöveg. Aki jól tud angolul, annak néhány példa: a háztulajdonos szövegét, miszerint „America is a free country, but not a rent-free country” így fordították: „Amerikában sok minden van ingyen, de lakás az nincs ingyen”. Ezt a finom humort lehetetlen magyarul jól visszaadni. De pl. amikor J. Jonah Jameson eredeti szövege így szól: „Get a shot of the mayor and his girlfriend… wife”, akkor a magyar fordító (Heltai Olga) ügyes szóviccet tett be: „Ja és egyet a polgármesterről a nőjével… nejével”. Akinek van rá módja, javaslom eredeti nyelven és szinkronosan is megnézni, ha érdeklik ezek az apróságok. 

Visszatérve a cselekményhez, sokan kifogásolják a harmadik részt ebből a szempontból, kap hideget és meleget is. Míg egyesek azt kritizálják, hogy túl sok a „lassú” jelenet, mások a túl nagy látványt kárhoztatják. Mindkét tábornak van némi igaza, de ez mindig attól függ, kinek mire van kihegyezve az ízlése. A végső nagy csata tényleg eléggé rámegy a látványra, megközelíti azt a kritikus hosszt, ami fölött már unalmas lenne. Aki nem kifejezetten a csihi-puhit keresi, az szerintem nem fogja unni a közbenső jeleneteket, mert érdekes vonalak mentén szövik tovább a történetet. Amit viszont nem zár le ez a rész igazán, véleményem szerint eléggé hiányzik valamiféle egyensúly. Bár Pókember a végén megbocsát ellenségének, és ismét kibékül a barátnőjével is, valahogy egy kicsit lezáratlannak érzem a dolgokat, tudva, hogy nem lesz folytatása, ennyi volt a sorozat. Így mindenképp javaslom, olyankor nézzük meg, amikor utána lesz valami kiadós elfoglaltságunk, hogy akit rabul ejt a film, ne tölthessen sok időt a filmvilág utáni sóvárgással.

Pókember rajongótábora a 3. részben. A jelenet tényleg így rögzítették,
a főhős kötélen berepült az emberek közé

Még egy pár szót a színészekről. Érdekes információkat találni az angol Wikipédián, igen sok ismert színész jelentkezett a szerepekre. Pl. Norman Osborn karakteréért versenyzett még Nicolas Cage, John Malkovich és Jim Carrey is. Tobey Maguire mint Pókember a rendező választása volt, miután látta őt az Árvák hercege című filmben (lásd előző bejegyzésemet). Bár egyesek ellenezték a választást, mert szerintük nem volt elég izmos, ezt az „apró hiányosságot” alapos edzéssel kiküszöbölték. Szintén indult a főszerepért a Harry-t megformáló James Franco is.

Egyébként a harmadik rész még érdekes olyan szempontból, hogy egy viszonylag keveset (a rajongói szerint túl keveset) szerepeltetett gonosz karakter, Venom bevezetése köré felépítenek egy külön kis történetet, ami végül az egész filmet meghatározó központi eseménysorrá bontakozik ki. Ez az a bizonyos fekete anyag, ami egy éjjel átitatja Pókember ruháját. Erről az anyagról kiderül, hogy egy szimbióta, aminek gazdatestre van szüksége, de felerősíti annak tulajdonságait, főként persze a negatívakat és így az agressziót. Ezen vonal mentén a főhősnek saját maga ellen kell megvívnia komoly lelki harcokat, amikor félig tudat alatt leszámol ellenségeivel, a sötét ruha által vezérelve. 

Peter gyanút fog, hogy a fekete ruha nincsen jó hatással rá,
bár az elején határozottan erősebbnek érezte magát tőle

Szerintem ezek összességében szerethető filmek, aki kedveli a valóságtól kissé elrugaszkodó, mégis valós térben és időben játszódó kalandfilmeket, valamint nem riad vissza a fiatalok között kibontakozó kapcsolatoktól, az háromszor kettő kellemes órát tölthet el velük. Aki szereti elemezni a filmeket, sok érdekes utalást, részletet és jellemfejlődést fog találni benne, amik elgondolkodtatóak. Szívesen ajánlom őket mindenkinek.