2011. december 27., kedd

Agatha Christie: Poirot történetei (Agatha Christie's Poirot)

Nem egy konkrét filmről fogok most írni, hanem egy eddig húsz évet megélt sorozatról, ami igazából nem is sorozat, mert minden epizódja egy önálló történet.
A sorozat jellegzetes nyitóképe
A főcím, mely visszarepít minket a '30-as évekbe:
Agatha Christie zseniális könyveiből már régebben is készült egy-egy film, viszont 1989-ben a britek elkezdték szisztematikusan megfilmesíteni az összes Poirot történetet, mára alig maradt ki néhány.
Az első néhány évben novellákból készítettek 50 perces epizódokat, majd a regényeket vették sorra, 100 perces filmekben. Mind kiadták itthon is DVD-n, a rövidekből kettő, a hosszúakból egy került rá egy lemezre.
Agatha Christie
Poirot valaha látott legzseniálisabb megformálója David Suchet, aki a jelmez részét képező álbajusszal tökéletesen mintázza külsőleg is a karaktert. További, nagyjából állandó főszereplők Hugh Fraser Hastings, Philip Jackson Japp főfelügyelő és Pauline Moran Miss Lemon szerepében. Nem mindenki szerepel mindegyik műben, ez az eredeti történettől függ, de néha kicsit hozzáalakították a részleteket a remek szereplőgárdához. Hastings és Poirot kapcsolata kicsit a jól ismert Sherlock Holmes és Watson doktor kapcsolatához hasonlítható, Miss Lemon egy tipikus angol titkárnő zseniális megformálása, Japp főfelügyelő pedig remekül mintázza a krimikhez szükséges tehetetlen rendőrfőnököt.
A férfi főszereplők
A csapat Mis Lemonnal kiegészítve
Sajnos egyes epizódokat nem az eredeti szinkronnal tették fel a lemezekre, Poirot igazán jó magyar hangja Balázs Péter, Hastings Szacsvay László, Japp főfelügyelő Ujlaki Dénes és Miss Lemon Kútvölgyi Erzsébet. Szerencsére a remek történeteknek ez sem veszi el az erejét. 
A filmek többnyire jól követik a könyveket apróbb módosításokkal, Poirot véletlenül belecsöppen valamiféle furcsa gyilkosságba, ritkábban rablásba. Minden szereplő gyanús, mindenkinek van megfelelő indítéka, és akinek van alibije, az sem biztos. Az események egyre bonyolódnak, és nagyon figyelni kell, hogy jól követni tudjuk őket. Természetesen a néző mindig egy lépéssel a nyomozó mögött jár, és amikor már semmit nem értünk, ő bejelenti, hogy mindent tud, és kezdődik a 10-15 perces leleplezés, ami mindig a legmeglepőbb eredménnyel jár. A film így egyben egy izgalmas logikai játék, aminek minden pillanata odabilincsel minket, a történet részeseinek érthetjük magunkat.
Sokszor Poirot lakása és egyben irodája a találkozóhely
A filmben minden díszlet tökéletes, mintha a '30-as években járnánk
A színészi alakítás mindenhol kitűnő, és kiemelkedik ebből is David Suchet alakítása, aki annyira jól adja elő Poirot karakterét, hogy aki egyszer látja, nem tudja utána máshogy elképzelni. Minden, a regényekben fellelhető jellemvonása tökéletesen stimmel, és pontosan úgy játssza el, ahogy az hozzá illik.
Poirot jellegzetes megjelenése
A kalapos úr mindig sétabottal jár
A filmekben jelen van a finom humor, ami még élvezetesebbé teszi a krimit, és ritkán látunk többet néhány csepp vérnél, ezért lesz érdekes rejtvény, és nem durva thriller. A konfliktusok egyik forrása sokszor az eltérő angol és belga gondolkodásmód, amik nemegyszer újabb humoros jelenetekhez vezetnek. Japp felügyelő mindig holtvágányra fut, amíg Poirot megoldja az ügyet, és ez így filmen még jobban látszik, mint a könyvekben megírva.
Aki szereti a végig izgalmas, tartalmas, komoly és mégsem kemény filmeket, amik minden percükkel lekötik a nézőt, annak feltétlenül ajánlom, valószínűleg nem fogja abbahagyni, amíg az összeset végig nem nézte. Gyönyörű darabjai ezek a minőségi filmgyártásnak, valószínűleg az írónő is büszke lenne rá, ha láthatná.

Csupasz pisztoly 1.-2.-3. (The Naked Gun)

Ha egy kis könnyed szórakozásra vágyunk, akkor a Csupasz pisztoly filmek igazán remek választásnak bizonyulnak. A Leslie Nielsen nevével fémjelzett vígjátékok egy korábbi, összesen hat epizódot megélt tévéfilmsorozat motívumait viszik tovább.
Leslie Nielsen a második filmben
Jerry Zucker és David Zucker még 1982-ben készítették el a rövid karriert megélt Nagyon különleges ügyosztály című vígjáték-sorozatot. Ebben formálták meg azt a karaktert, amit Leslie Nielsen itt és és a Csupasz pisztoly filmekben is zseniálisan alakít. Az alap a tipikus amerikai rendőr, aki kicsit ostoba, rendetlen és egyedül él, de remekül végzi a munkáját. Az epizódokban mindig szerepelnek állandó elemek, amik egyfajta keretet adnak a filmnek, ilyenek a bűntett helyszínére való kiérkezés módja, a látogatás a laborban, stb. Ez utóbbi szintén ugyanazzal a színésszel megy tovább a három nagy filmben is, ilyenkor mindig valami a témához kevéssé kapcsolódó, de érdekel laborkutatásról számol be a munkatárs.
A helyzetkomikum megjelenése
A filmben a komikum forrása elsősorban a helyzetkomikum mindig és mindenhol, minden formában, szóban és körülményekben egyaránt, de ezt kellőképpen kiegészítik jellemkomikummal is. A humor nemegyszer fekete, néha igen eltúlzott és felnagyított, megfelelő hangulatban nézve a filmet, főleg társaságban garantált a rengeteg nevetés és szórakozás.
Nem ritka a jeleneteken hosszan végighúzódó furcsa epizód sem
Természetesen közben a nyomozási cselekmény is halad előre, néha egy-egy lassabb romantikus jelenettel közbeékelve, de a film lényege itt csak részben a bűnügy felderítése, sokkal fontosabb a néző szórakoztatása, főleg erre hegyeztek ki mindent.
Néha romantikus jelenetek lassítják az események pergését
Igazán a cselekményről nem is érdemes sokat írni, ezeket a filmeket meg kell nézni, úgy lehet csak értelmezni a rendkívül kreatívan összeállított, néha már agymenés kategóriába sorolható poénsorozatot. Korosztálytól függetlenül mindenkinek ajánlható, aki nem irtózik a vadhajtásoktól, és jól szeretne szórakozni. Ha már a Nagyon különleges ügyosztály és Csupasz pisztoly 1.-2.-3. filmekkel végeztünk, szintén ajánlható a Sziki szökevény, Leslie Nielsen egy másik remekbe szabott alakítása, ahol viszont nem rendőrt, hanem a szökevényt alakítja, nem kevesebb humorral körítve.

2011. január 15., szombat

Pleasantville

Ez a film egy rendkívül érdekes ötlet 1998-ból. Mint eddigi bejegyzéseimnek, ennek a filmnek a főszereplője is Tobey Maguire. A történet a kilencvenes években kezdődik. David (Tobey Maguire) egy magának való, nem túl talpraesett középiskolás srác, míg testvére, Jennifer (Reese Witherspoon) pontosan az ellentéte: csak a megjelenése, a jó hírneve és a pasik számítanak neki. David a televízió világába zárkózva tölti mindennapjait, kedvence egy az ötvenes években készült Pleasantville című sorozat. Minden epizódról mindent tud, és meg szeretné nézni a maratoni adást, hogy megnyerjen egy 1000 dolláros vetélkedőt. Igen ám, de testvére éppen randit szervezett, és barátjával a koncertet szeretnék nézni. Tökéletesen megcsinált testvéri veszekedést láthatunk (a fenti tévé nem jó, mert kisebb fakóbb stb., nekem ez kell), aminek a végén eltörik a távirányító, és a készülék a nélkül nem kapcsolható be. Ekkor megjelenik hívatlanul egy furcsa TV szerelő, aki kikérdezi Davidet a sorozatról, majd amikor látja, hogy mindent tud, egy furcsa távirányítót ad neki, „amellyel része lehet a műsornak”. Nem sokkal később a vita folytatódik, az ikrek hamarosan a Pleasantville adásában találják magukat, mint Bud és Mary Sue. A szerepcseréről láthatóan a műsor többi tagja nem vesz tudomást, a TV szerelőt pedig sikerül megsérteni (akivel most már a TV-n keresztül kommunikálnak), így elmegy, és nem juthatnak vissza.
Reese Witherspoon és Tobey Maguire, itt már mint Mary Sue és Bud
A film különleges értéket mégsem ez adja, mert az alapötletet már sok formában felhasználták. A Pleasantville ugyanis egy fekete-fehér TV sorozat, és amikor a szereplők bekerülnek, a film fekete-fehérben folytatódik tovább. Gyorsan rájönnek, hogy Pleasantville, a látszólag tökéletes hely mennyire unalmas: a könyvek lapjai üresek, a főutca magába tér vissza, a kosárcsapat tagjai nem tudnak elrontani egy dobást, és a tűzoltók macskákat mentenek, mert tüzet sem lehet gyújtani.
A macskát mentő tűzoltók
Pleasantville-ben annyira sok finomsággal kell jóllakniuk, hogy Jennifer bele is betegszik
Ebbe a zárt világba érkeznek meg a főhősök. El is kezdik nyomban átalakítani, és itt indul az igazi cselekmény. A fejlődő voltából adódóan ez a film nem élvezhető jelenetenként, mint egy vígjáték, csak akkor fogjuk értékelni, ha végignézzük elejétől a végéig. Műfaji besorolása is elég nehéz, ötvözi a dráma és a vígjáték elemeit. Jennifer egyből kibontakoztatja a szerelem és a szex intézményét, míg David felborítja a helyi étterem rendjét azzal, hogy elkésik, és Bill (Jeff Daniels) nem képes felborítani ezért a munka sorrendjét. A helyi világrend felborításával és kiforgatásával elkezdik meghonosítani a „normális” életet, amit az jelez, hogy lépten-nyomon egyes emberek és tárgyak színessé válnak. Eddig ismeretlen fogalmak jelennek meg, pl. amikor David elmesél egy történetet, az olvasható lesz a könyvben is. Az emberek könyvtárba járnak, festenek, csókolóznak, tűz üt ki, megjelenik az eső és a villámlás az addigi állandó szép idő helyett.
Kiszínesedett lányok, akik éppen kikölcsönöztek egy nagy adag könyvet
Tulajdonképpen, ahogyan elkezdik feltölteni érzelmekkel a világot, az folyamatosan kiszínesedik, és elkezdenek megjelenni olyan események és érzelmek is, amitől az élet nem habos torta. Egyszer pl. komoly lázadások törnek ki, amikor Bill fest az üzlet ablakára egy meztelen nőt, aki nagyon hasonlít Sue-ék anyukájára, Betty Parkerre (Joan Allen).
Ezeket az eseményeket rossz szemmel figyeli a városnak egy konzervatív vezető rétege, a klasszikus férfitársaság. Ők azok, akik a régi világrend fenntartását helyezik előtérbe. Ezért gyűlést hívnak össze, és elfogadnak egy sor olyan szabályt, ami megtiltja a könyvtárba járást, a színes festékek használatát, a zenehallgatást, stb. David lázadást szít, és Billel egy éjszaka alatt hatalmas graffitit készítenek a rendőrség falára. A szürke tömeg felháborodik, őket bezárják, és megtartják a város első bírósági tárgyalását. A tárgyalás végére mindenki kiszínesedik, és amikor sikerül érzelmet kicsikarni a polgármesterből, és színessé válik, ő fejvesztve menekül. Pleasantville régi világrendje megdől, a világ teljesen kiszínesedik, megnyílnak a határok a nagyvilágba.
David, miután befejezte „küldetését”, haza szeretne menni. Testvére nem tart vele, mert leélte lázadó időszakát, és felvételt nyert főiskolára. Amikor David hazaér, anyukája sír, mert nagyon rosszul jöttek össze neki a dolgok, de ő megnyugtatja, hogy az élet nem lehet tökéletes. David pedig kikapcsolja a TV-t, és nem nézi többet a műsort.
A film közben többször visszatér a TV szerelő a képernyőre, és követeli Davidtől, hogy fejezze be, amit csinál, mert felborítja a műsort, de ő nem hajlandó visszatérni. A végén a szerelő mégis harag nélkül távozik.
Ez a film a jellemfejlődést egy teljesen egyedi és szokatlan módon mutatja be, és érdekes látványt is nyújt a színek használata. Az egyik első olyan film volt, melyet teljesen színesben vettek fel, majd digitálisan beszkennelték, és utólag szín- és kontrasztbeállításokkal kialakították a képi világot.
A film zenéje is gyönyörű, és a szinkront is jól eltalálták. Aki szereti a kicsit elvont, mégis reális és elgondolkodtató filmeket, az kellemes két órát tölthet el vele.

2011. január 14., péntek

Pókember 1.-2.-3. (Spider-Man 1.-2.-3)

Ezekről a filmekről vagy sokat tudok írni, vagy még annál is többet. :) Három, egyenként kb. 2 órás akció-kalandfilm, teletűzdelve erős érzelmeket sugárzó romantikus és beszélgetős jelenetekkel. Kiválóan megkomponált zene és hangok, fantasztikus látványvilág, összetett, mégis érthető történet jellemzi a filmeket.
Az alaptörténet a régi képregényekből adott (megjegyzem, sosem olvastam ezeket): Peter Parkert (Tobey Maguire) egy tanulmányi kiránduláson megmarja egy genetikailag létrehozott szuperpók, és egy éjszakányi rosszullét után másnap reggelre rendelkezik a pók tulajdonságaival: előre megérzi a közelgő veszélyt, tű élesek az érzékszervei (a szemüvegére többet nincsen szüksége), emberfeletti erővel rendelkezik, pókhálót tud kilőni a csuklóiból, és tapadó szőrei révén falra is mászhat (no nem idegességében). A fiú kezdetben reménytelenül szerelmes egy osztálytársába, de nagymenő „barátja” elintézése után a lány egyre inkább hozzá kezd vonzódni. Titokban ő is fülig szerelmes belé, de ezt nem mondja meg neki, miután felvette a szuperhős-életet: fél, hogy a lányt bántanák az ellenségei. A történet alaposan bonyolódik tovább, ezt nem részletezem, hiszen akkor hol marad a filmélmény? :)
Peter új képességeivel legyőzi egykori iskolai ellenfelét
A kedvenc mellékszereplőm, egyben a komikum egyik fő forrása J. Jonah Jameson (J. K. Simmons), aki a Hírharsona főszerkesztője. Meggyőződése, hogy Pókember egy gazember, és ezt be is akarja bizonyítani bulvárlapjában. Mivel Pókember-fotókat szeretne, Peter lecsap a lehetőségre, és némi készpénzért szállít neki folyamatosan. Jókat nevethetünk a gonosz, de közben végletekig zsugori, agresszív, kicsinyes ember jellemkomikumán, ami a folytatásokban csak erősödik.
J. Jonah Jameson, a komikum egyik fő forrása
Ha adott egy szuperhős, akkor mindig kell lennie antiszuperhősnek is. Ez akkor igazán izgalmas, ha az illető hasonló erejű, mint a főhős, mert akkor hosszú harcnak lehetünk szemtanúi. Az első részben ezt a legjobb barátjának, Harrynek (James Franco) az apja tölti be, aki egy rosszul elsült kísérlet miatt szintén rendkívül erős lesz, de megőrül, és erejét pusztításra használja fel. A film végén a Zöld Manó önmagát pusztítja el, amikor Pókember kitér a támadás elől, de a jelenetet nem ismerő Harry azt hiszi, Pókember tette, és bosszút esküszik. Ennek a folytatása végigkíséri a második és a harmadik részt is, de mivel a második végén lelepleződik előtte Pókember kiléte, a harmadik filmben már célzottan egykori barátját támadja.
A második részben Alfred Molina kapja a negatív főhős szerepét, aki ezt kitűnően alakítja (mint mindig), így ott is szoros harcoknak lehetünk szemtanúi. Egyes kritikusok azon véleménye, hogy a harmadik részben a csapatnyi ellenség sem tesz ki egy Alfred Molinát, részben helytálló, de a történet ügyes vezetése és a főhős belső harca (erről később) betömik ezt a rést. 
Tobey Maguire és Alfred Molina (még szörnyeteggé válása előtt) a 2. részben
Itt megemlítenék egy olyan momentumot, hogy én előbb láttam a Superhero című filmet, ami főleg az első Pókember-film paródiája, sok jelenet egyértelműen felismerhető. Nos, így utólag kijelenthetem, hogy színvonalában a paródia messze elmarad az eredetitől, túlságosan túljátszanak egyes jeleneteket. Az első film végén tudatosult bennem igazán, hogy ez egy komoly film, és bár a paródiának nem célja ezt visszaadni, éppen ezért néhány eltalált jelenetet kivéve nem túl emlékezetes.
MJ az első...
...és a második film végén (itt éppen a bizonyos faldőlős jelenet) 
Tehát, mint említettem, ez véleményem szerint egy komoly film (illetve komoly filmek). Bár találunk benne kifejezetten komikus jeleneteket (pl. az újságszerkesztőségben), a történetet erős érzelmi szálak kísérik végig, úgy, mint pl. szeretet, bosszú, féltékenység, gyűlölet, szerelem, stb. A pörgős akciójeleneteket csendes érzelmi jelenetek váltják, akár egy romantikus vacsora, vagy egy beszélgetés a nagynéni és Peter között. Így a film többnyire kiegyensúlyozott, tényleg visszaadja azt az érzést, mintha valakinek az életébe csöppentünk volna. Nincsenek túljátszva, elnyújtva egyes részek. Bár felfedezhetünk pár jellegzetes amerikai motívumot: pl. amikor a 2. rész végén Pókember tartja a dőlő falat, biztosítja a félig a romok alatt heverő MJ-t (Kirsten Dunst), hogy tényleg szereti.
Ha már a figyelésnél tartunk, le kell írnom, miért is tartom ezt igazán jó filmnek. Abban a két órában, amíg a filmet néztem, teljesen bezárt a saját világába, egészen úgy éreztem, mintha belülről figyelném. Ezt az érzést biztosan mindenki ismeri, amikor kijön a moziból, és nem érti, hol is van tulajdonképpen. Ekkor igazán jó egy film. Tanítási szünet lévén akkor éppen unalmasabb idők teltek itthon, így a hatása még napokig megmaradt, egyes jeleneteket többször visszanéztem, mert annyira le tudtak kötni. Itt jegyzem meg, amikor többen voltunk itthon, és fülhallgatóval néztem vissza jeleneteket, sokkal kevesebb hatást értek el, mint megfelelő hangtechnikával. Az élettani hatásokat nem részletezve mindenképp fontos megjegyezni, hogy a jó hangtechnika nagyon sokat tud hozzátenni egy filmélményhez. 
A régi és az új Pókember. Valójában a filmben a fekete tükörképét látjuk,
ez a kép a filmplakáthoz készült
Néhány érdekes részletre bukkantam, amikor összehasonlítottam az eredeti angol és a magyar szinkront. A szinkron nagyon jó minőségű, figyeltek a részletekre (ilyen drága és nagy filmeknél illik is). Külön kellemes élmény, hogy a cím és stáblista felolvasása a régi motoros Bozai Józsefnek jutott. Vannak poénok, amiket lehetetlen átültetni magyarra, vannak viszont jelenetek, ahol a magyar fordítás sokkal találóbb, mint az eredeti szöveg. Aki jól tud angolul, annak néhány példa: a háztulajdonos szövegét, miszerint „America is a free country, but not a rent-free country” így fordították: „Amerikában sok minden van ingyen, de lakás az nincs ingyen”. Ezt a finom humort lehetetlen magyarul jól visszaadni. De pl. amikor J. Jonah Jameson eredeti szövege így szól: „Get a shot of the mayor and his girlfriend… wife”, akkor a magyar fordító (Heltai Olga) ügyes szóviccet tett be: „Ja és egyet a polgármesterről a nőjével… nejével”. Akinek van rá módja, javaslom eredeti nyelven és szinkronosan is megnézni, ha érdeklik ezek az apróságok. 
Visszatérve a cselekményhez, sokan kifogásolják a harmadik részt ebből a szempontból, kap hideget és meleget is. Míg egyesek azt kritizálják, hogy túl sok a „lassú” jelenet, mások a túl nagy látványt kárhoztatják. Mindkét tábornak van némi igaza, de ez mindig attól függ, kinek mire van kihegyezve az ízlése. A végső nagy csata tényleg eléggé rámegy a látványra, megközelíti azt a kritikus hosszt, ami fölött már unalmas lenne. Aki nem kifejezetten a csihi-puhit keresi, az szerintem nem fogja unni a közbenső jeleneteket, mert érdekes vonalak mentén szövik tovább a történetet. Amit viszont nem zár le ez a rész igazán, véleményem szerint eléggé hiányzik valamiféle egyensúly. Bár Pókember a végén megbocsát ellenségének, és ismét kibékül a barátnőjével is, valahogy egy kicsit lezáratlannak érzem a dolgokat, tudva, hogy nem lesz folytatása, ennyi volt a sorozat. Így mindenképp javaslom, olyankor nézzük meg, amikor utána lesz valami kiadós elfoglaltságunk, hogy akit rabul ejt a film, ne tölthessen sok időt a filmvilág utáni sóvárgással.
Pókember rajongótábora a 3. részben. A jelenet tényleg így rögzítették,
a főhős kötélen berepült az emberek közé
Még egy pár szót a színészekről. Érdekes információkat találni az angol Wikipédián, igen sok ismert színész jelentkezett a szerepekre. Pl. Norman Osborn karakteréért versenyzett még Nicolas Cage, John Malkovich és Jim Carrey is. Tobey Maguire mint Pókember a rendező választása volt, miután látta őt az Árvák hercege című filmben (lásd előző bejegyzésemet). Bár egyesek ellenezték a választást, mert szerintük nem volt elég izmos, ezt az „apró hiányosságot” alapos edzéssel kiküszöbölték. Szintén indult a főszerepért a Harry-t megformáló James Franco is.
Egyébként a harmadik rész még érdekes olyan szempontból, hogy egy viszonylag keveset (a rajongói szerint túl keveset) szerepeltetett gonosz karakter, Venom bevezetése köré felépítenek egy külön kis történetet, ami végül az egész filmet meghatározó központi eseménysorrá bontakozik ki. Ez az a bizonyos fekete anyag, ami egy éjjel átitatja Pókember ruháját. Erről az anyagról kiderül, hogy egy szimbióta, aminek gazdatestre van szüksége, de felerősíti annak tulajdonságait, főként persze a negatívakat és így az agressziót. Ezen vonal mentén a főhősnek saját maga ellen kell megvívnia komoly lelki harcokat, amikor félig tudat alatt leszámol ellenségeivel, a sötét ruha által vezérelve. 
Peter gyanút fog, hogy a fekete ruha nincsen jó hatással rá,
bár az elején határozottan erősebbnek érezte magát tőle
Szerintem ezek összességében szerethető filmek, aki kedveli a valóságtól kissé elrugaszkodó, mégis valós térben és időben játszódó kalandfilmeket, valamint nem riad vissza a fiatalok között kibontakozó kapcsolatoktól, az háromszor kettő kellemes órát tölthet el velük. Aki szereti elemezni a filmeket, sok érdekes utalást, részletet és jellemfejlődést fog találni benne, amik elgondolkodtatóak. Szívesen ajánlom őket mindenkinek.

2011. január 11., kedd

Árvák hercege (The Cider House Rules)


Az Árvák hercege (eredeti címe: The Cider House Rules) egy 1999-ben készült színes, szinkronizált amerikai filmdráma, mely kb. 2 óra hosszú. A film a második világháború idején játszódik egy eldugott kis amerikai falucska mellett. Dr. Wilber Larch (Michael Canie) egy árvaházat vezet, és mellette titokban törvénytelen abortuszokat is végez. Homer Wells (Tobey Maguire) egy növendékfiú, akit kétszer is örökbe fogadtak volna, de egyik szülő sem volt megfelelő, így végül a doktor nevelte fel. Dr. Larch Homert saját fiaként szereti és neveli, így a fiúból tehetséges sebész és szülész-nőgyógyász válik. Amikor egyszer egy fiatal pár érkezik (Wally és Candy), hogy a doktor a lányon abortuszt végezzen, Homer úgy dönt, hogy velük megy, mert világot szeretne látni. A doktor bár nem szívesen, elengedi.
Michael Canie és Tobey Maguire a filmben
A gyönyörű felvételekből készített filmhez szintén csodás zenét komponáltak, mely még jobban kiemeli a történet megható és érzékeny pillanatait. A film nagyon életszerűen mutatja be a fiú és a doktor kapcsolatát, valamint az életet az árvaházban, teljesen ott érezhetjük magunkat a helyszínen. Michael Canie mint legjobb férfi mellékszereplő az alakításáért Oscar díjat is kapott, Tobey Maguire-nek ez a második főszerepe volt (az első a Pleasantville című filmben, arról majd egy későbbi bejegyzésben). Sam Raimi, a Pókember filmek rendezője az itt nyújtott alakításáért választotta őt Pókembernek, erről majd szintén írok később.
Amennyiben felkeltette a kedves olvasó érdeklődését az ajánlás, és még nem látta a filmet, javaslom, hogy mielőtt továbbolvas, feltétlenül nézze meg.
Tobey Maguire a filmben
Homert az egész árvaház búcsúztatja távozásakor, csupán a hozzá legközelebb álló személyek, Larch doktor és egy kis barátja nem mennek ki. Új otthonában beáll almaszedő idénymunkásnak, és amikor Wally-t behívják a háborúba, ő fokozatosan egyre közelebb kerül a barátnőjéhez, Candyhez. Egészen addig, amikor kiderül, hogy Wally hadirokkant lett, és Candynek kell élete hátralevő részében ápolnia. Itt kapcsolatuk megromlik. Közben már a következő év almaidényébe csöppenünk, amikor egy furcsa mellékszál kezdődik. A film talán túlságosan részletezi az almaszedők vezetője és lánya közti szerencsétlen esetet, de a dolog vége az, hogy az addig teljesen abortusz-ellenes Homer végrehajtja a lányon a műtétet, hogy segítsen neki. Hiszen Larch doktor is ezt mondta neki, az életben tegye magát hasznossá, valamint gondoljon arra, hogy ő ezzel segít ezeken a hölgyeken.
Michael Canie a filmben
Ez után Homer levelet kap az egyik nővértől, hogy Larch doktor meghalt. A film könnyfacsaró jelenetekben mutatja be, ahogy a doktor egy alkalommal túladagolta a kábítószernek is használt étert. Homer a szezon végén „hazamegy”, az árvaházban mindenki szeretettel fogadja.
A befejezés előtt még fontos kitérnem a film közben megismert részletekre. Látjuk ugyanis, hogy a doktor papírokat hamisít Homernek, és ügyes taktikázással tudja biztosítani, hogy elnyerje a kuratórium tetszését, akik őt le akarják váltani. Ezek után azt eldönteni, hogy a halála tényleg balest-e vagy pedig öngyilkosság, már a néző feladata.
Ilyen előzmények után Homer hazaér, ahol az adott körülmények között ő lesz az árvaház új igazgatója. Rájön, hogyan intézte el neki a szükséges feltételeket a doktor (még diplomát is hamisított, pedig középiskolába sem járt), és megtudja, hogy annak idején a leleteit is meghamisította, hogy távol tartsa a háborútól (egy beteg kisfiú szívéről készült röntgenfelvételt dedikált neki). Így a film végén átveszi azt az apai szerepet is, mait addig Larch doktor töltött be.
Összességében ez egy nagyon szépen és jól elkészített igényes filmdráma, nem mutatnak megbotránkoztató jeleneteket, a „hiányzó” részleteket már ki-ki a saját fantáziájával pótolhatja. Egy 12-es karikát azért tennék rá. A történet érthető és logikus, de mégis kellően összetett és megható. A zene gyönyörű, és a magyar szinkront is jó minőségben készítették. Összességében kellemes két órát tölthetünk el vele, nem hagy bennünk rossz emlékeket, de mégis elgondolkodtató és szerethető film.